Mindenki - a szereplőkről van szó -, térben és időben saját világának középpontja, mely pontból látja, érzékeli a többieket, köt szövetséget.
Mi tehát a darab, és mi lehetne az előadás?
Egy tér (falu: Irgács) melyben látszólag megtörténnek a dolgok jelentős amplitúdó nélkül. A hétfő, hétfő, a nyár, nyár, a kocsma - kocsma, s ez így lesz akkor is, ha elmúlik az élet, tehát a hétfő története hétfői, a nyár csúcspontja a céllövölde, szabadsága a strand, a kocsma, a sör, a foci, az ismétlődő dialógok szegényes változatai... stb.
A darab hősei komolyan veszik önmagukat, (mi mást tehetnének?), egyedüli nézőpont létezik, kinek - kinek a magáé. Számomra sok vonatkozásban felmerül Csehov amikor a darabot olvasom, s ez a hasonlóság, párhuzam, a figurák eredendő humorában, fontoskodásában, egymásra utaltságában rejlik. Minden pillanatban történhetne valami, oly erős vákuummal húz a dermedtség. Mindez a látszólagos enerváltság rendkívül dinamikus. Újra és újra ráébredhetünk arra, hogy az életünk alakítói mi magunk vagyunk, hogy csak egy igazi szabadság létezik, az pedig a személyiség belsejéből ered, és nem érvényesül, csak harmóniában.
A hős (Bece) a szabadság lehetőségével játszik, próbálgatja azt, leegyszerűsíti helyre, időre és személyekre. Ez mindannyiunk örök sóvárgására emlékeztet, s mert ez a "játék" a szabadsággal - álmodozásunk, vagyis a művészet lényege.
